Az utóbbi két nap kétségek között telt. Péntekre szabadságot vettem ki, nem tudtam bemenni Dottore miatt, és a csütörtök esti bejegyzésem miatt sem. Még nem tudom, hogy hiba volt-e elindítani ezt a blogot, vagy sem, talán soha nem derül ki. Érzem, hogy egyre eltökéltebb vagyok, a rám váró feladatot viszont egyre nehezebbnek látom.

Az iratok közül, amiket Dottorétól kaptam, ez a legérdekesebb. Egy fénymásolt lapon régi, nyomtatott betűk sorakoznak, néhol elkopott az eredeti, és alig tudtam kibetűzni. A rajta lévő dátum szerint a szöveg 1797-ből való, ráadásul tyúkpernek tűnik az egész: azon vitatkoznak, hogy a családfő halála után melyik fiáé legyen egy kabinetszekrény, ami valamiért a szellemi örökséget jelképezi. Nem tudom, egyáltalán eredeti-e?

Az Úr kegyelmében megboldogult néhai Bozda Mihály testámentumának megtámadtatásáról szóló pör lejegyzése. Pest, 1797

Először a nagytiszteletű bíró emelkedik szólásra. Ösmerteti a kázust a felekkel, s mind a jogbeli tényeket. Majdan Bozda Jánost hívja,

hogy az argumentumait előadja, s folyamodványa fundámentumait megtámogassa.

Bozda János mondandóját elővezeti eképp: „Tekintetes Bíróság! Nagytiszteletű Bíró Úr! Hogy én az én Édesatyám testámentumát, végső akaratát ne tisztelném, hogy én fiúi kötelességeim elől elhajolnék, s vakmerő lázadással, s kapzsi betelni nem tudással követelném, mi nékem jussul nem adatott, az kérem, nem úgy vagyon. Mert akit én ehelyütt, az igazság és törvény házában nagy elszánással, s mély bizonyossággal megvédeni akarok, az éppenséggel az én Édesatyám, néhai Bozda Mihály, kinél becsületesebb s bölcsebb embert nem ösmertem, s eztán sem fogok. Csak éppen hogy akitől őt megoltalmazni áhítom s törekszem, az is Ő, Bozda Mihály. Azazhogy Ő, de mégsem egészen Ő. S hogy ez mégis miképpen lehetséges, engedtessék meg nékem kicsinység megvilágítanom.

Merthogy az én Édesatyám, ki mindig gondos gazda vala, testi romlásának legelső hírnökeit percipiálván azonmód testámentumot tétetett. S minthogy Atyámnak titkai – talpig becsületes ember lévén – sohase nem voltanak, úgy testámentuma ágai s bogai is minden időkben ismertek voltak szeretett famíliája előtt. S nemcsak hitvese, az én szerelmetes Édesanyám előtt, de mielőttünk, fiúk előtt is egyazonképpen.

Ezen testámentumból pedig kiviláglott napnál is világosabban, hogy az én Atyám az ő mindennél jobban szeretett famíliája boldogulásának terhét legidősebb fiának vállaira helyezé, minekutána fivéreim gyermeki válla ily terhek viselésére még meg nem acélosodott. Én pedig a terhet, nem privilégiumot, de szomorú terhet, alázattal s mindig az én Édesatyám intencióira gondolván fogom viselni.

S e felelősség kényszerű s szomorú terhe visz most arra is, hogy Atyám bölcs s belátó testámentumát megvédjem azon csonka szavaktól, kusza mondatoktól, melyek inkább hangzottak el a túlnani, mint az evilágból, melyeket a test akkor monda ki, midőn már szakada ki belőle a lélek. Melyek Atyám szavai valának, s mégsem azok.

Bozda János a pulpitusról lelép, s a nagytiszteletű Bíró Úr a gyászoló özvegyet hívja szólani, ki eképp felel meg a felperesnek: „Tekintetes Bíróság! Nagytiszteletű Bíró Uramhoz szólok, de szólok egyazonáltal előszülött fiamhoz, Bozda Jánoshoz is, ki itten most felperes.

Az én megboldogult édes uramat sokan igen nagyon tisztelték s szerették közelebbi s távolabbi szomszéd atyafiak, s még többen is, kik csak jó hírével találkoztanak. Tisztelték s szerették, s ezért midőn hírét vevék, hogy a testámentoma okán ily csúfos pör készülend, igen elcsodálkozának. S kérdezének úton s útfélen, hol érének: miként lehetséges ez. Hogy elment-e tán a józan eszünk, hogy ily csúf szégyent hozánk boldogult uram fejére. S ilyenkor igen pironkodék, de megfelelék nékik. Mert Bozda Mihály nem kereste életében senki, csak az Örökkévaló kegyét, s mindég aként cselekede, hogy előtte szégyenben ne maradhassék. És ezért én e szégyenteljes családi viszályt szőnyeg alá sepretni nem hagyom, hanem igazságot szerzek holtában is Bozda Mihálynak, ki míg köztünk járt, kelt s munkálkodott, életem boldogsága volt.

Mert hát János, fiam, én tetéged csalárdsággal meg nem vádolnálak soha, miként azt remélem, te sem hiheted, hogy mi Atyád végső akaratát konfabulálánk, s arról Vadász Ignátz jurátus urammal egyetemben hamis bizonyságot tevénk. S hogy Atyád benned, egyetlen férfiú fiában látá a mi boldogulásunk kulcsát, abban néked igazságod vagyon, s hogy jó gazda leszel, miként hű tanítványa valál, abban nékem semmi kétségem nem vagyon. De hát senki se nem kívánja jussod eltagadni s azt elbitorlani. S Atyád sem fordúla meg e tekintetben. Hanem csupán a kabinetszekrény ügyében másítá meg testámentomát, nem is megmásítá csupán appendixet tolda hozzá. S nem hihetet magad sem, hogy e csekélységen roppana meg a család boldogulásának fundámentoma. Hisz már midőn magam is ily sok szót vesztegeték ily csip-csup kicsinységre, pirulok egyre. S hogy meggondolám, hogy e pör tárgya ez csupán, esküszüm az Égre, nem is értelek, fiam.

 

Így néz ki egy kabinetszerkény. Volt, hogy titkos rekeszek is voltak benne.
Forrás: betonliget.cafeblog.hu

Hogy a kabinetszekrénnyel Atyádnak szándéka mi vala, s hogy miért épp e csekélységet poentírozá ily különös tekintettel testámentomában, azt én tudni, nem tudom. De miként Atyád titkait nem firtatám életében, úgy halálában sem fogom, fehérnépnek nem dolga az. S nem dolga az – Atyja szándékainak rugóit inspekció alá vetni – a gyermeknek sem. Békélj meg atyád szándékával János, s ne fürkészd többé annak okait!

Anyja után a 13 éves Bozda Naumot szólítá a Nagytiszteletű Bíró Úr. A gyermek eképpen fűzé tovább az asszonyszemély szavait: Tekintetes Bíróság! Tisztelt Bíró Úr! Én ifjú vagyok, éppen talán, hogy nem gyermek, s ezért nem tudok oly ékesen szólani, mint testvérbátyám, s oly szívhez szólóan, mint Édesanyám. S hogy saját jussomat kívánom érvenyesíteni, még inkább szégyenkezés járja át minden tagom. De tűnjék még annyira is olybá, nem jussomat védem magam sem, de egy oly princípiumot melynek horizontja nálamnál sokkal magasabban leend.

Fivérem felemlegeté, hogy munkálkodásának folytatását reá bízá Atyám, s vele a vagyont is, melyet ehhez nélkülözhetni lehetetlenség. S ez így a legjobban vagyon. Hanem folytata Atyám másféle munkálkodást is, melynek megszakadásától oly igen rettege, s melynek folytatását oly igen szomjúhozá. S ezen munka terhének viseléséhez is erős vállak szükségeltetnek. De ezek bizony nem testi, hanem lelki vállak.

S e földi élettől majdhogynem elköszönvén, testi szemeit behúnyván, s lelki szemeit kinyitván, Atyám e vállakat rajtam pillantá meg. S miként fivérem amaz másik terheket oly alázatosan felvállalá, emez terheket visszautasítani én szintúgy nem fogom. S emez okokból a kabinetszekrényt, s az ingóságokat melyek sorsát osztják, én – nem is tulajdonosukként, de inkább mint felelős őrzőjük – kezeimből többé ki nem engedhetem!

 

Kicsit utánajártam a dolgoknak, tényleg létező családról van szó, a per tényleg megtörténhetett, de az egésznek valahogy nincs értelme: hogy kerül ez ide?

Minden iratot be kell, hogy gépeljek, hogy közzétegyem, ami elég sok időt elvisz. Ráadásul a saját biztonságommal is törődnöm kell: követ dobtam a vízbe, és nem tudom, hogy mekkora hullámokat ver.