Elkezdtem szervezni a találkozókat azok alapján az adatok alapján, amit Dottore küldött Péter által. Egyelőre nem mondhatok sokat, de jó, ha tudjátok, hogy folyik a munka. Van viszont a már elért mappában egy olyan irat, amiről úgy döntöttem, hogy nyilvánosságra hozom, mert – eddigi tapasztalataim alapján – nagyon jól lefesti, hogy milyen tevékenység kötődik a KÉZ-hez. Az írás egy oknyomozó portálnak íródott kézirat, ami az interneten nem elérhető, és nem is hivatkoznak rá – könnyen lehet, hogy nem is hozták le sehol, hanem egy megfigyelési művelet során jutott hozzá a Hivatal.

Korrupciós kultúra, kulturális korrupció

Az elmúlt héten bejárta a hazai sajtót az elázott Rippl-Rónaik ügye. Az árterületi csónakházába a városi múzeumból kölcsönzött Rippl-Rónaikat kilógató alpolgármester története sokakat felháborított, és az eset kapcsán nem egy sajtóorgánum felidézte a Somogyi Győző képre lövöldöző kisgazda titkárságvezető történetét. A botrányt számos aspektusból tárgyalták már oknyomozó és véleménycikkek, így mi ehelyütt csak egy eddig homályban maradó mellékszálra koncentrálnánk.

Az elázott festmények ugyanis az „In integrum” restaurátor műhelybe kerültek, ahol két képet (Piátsek Margit arcképe; Tekézők) sikerült helyrehozni, egyet azonban (Zorka napernyővel) menthetetlennek ítéltek. Mikor a tönkrement kép további sorsáról érdeklődtünk a múzeumnál, azt a választ kaptuk, hogy az az „In integrum” műhely által kiállított „menthetetlen” minősítés után leselejtezésre került, az immár értéktelen műtárgy visszaszolgáltatására pedig a múzeum nem tartott igényt.

 

A két említett kép: Piátsek Margit arckéte és Tekézők. (Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu és irodalmiradio.hu)

Ez elsőre teljesen természetesnek tűnik, hiszen a hazai múzeumok többségének állandó problémát jelent a szűkös raktárkapacitás, így egy kiállíthatatlanná váló festmény tárolására feltehetően egyik intézmény sem vágyik. Már ha valóban helytálló a „menthetetlen” minősítés. Hogy ezzel kapcsolatban kétségeink támadjanak, elég ha kissé megkapirgáljuk az „In integrum” műhely hátterét. A restaurátor kollektíva elismert, független szakemberek társulása, amely azonban szinte kizárólag a Mecenatura Hungarica Kulturàlis Örökségvédelmi Egyesület alvállalkozójaként jelenik meg a különböző közgyűjteményekkel kötött szerződésekben.

Az egyesület a rendszerváltás után, 1990 decemberében alakult, és kezdetben elsősorban rossz állapotú, de komoly kulturális értéket képviselő kastélyok vásárlásával foglalkozott. Később bővült a profilja, és kisebb, ellehetetlenülő közgyűjtemények kerültek a kezelésébe. Az eladósodó települési önkormányzatok szabadulni akartak a múzeumoktól, amelyek sokszor felbecsülhetetlen értékű műkincseket rejtettek, ám elenyésző látogatottságuk folytán csak vitték a pénzt. Amikor tehát bejelentkezett a Mecenatura Hungarica, hogy átvállalnák a költségeket, és biztosítanák a szakmai hátteret is, a polgármesterek fellélegeztek, és boldogan adták át a legszélesebb üzemeltetési jogosítványokat. Az érintett múzeumok anyagi háttere rendeződött, és a szakmaiságra sem lehetett panasz, sőt – ha csekély mértékben is – de a látogatószám is emelkedni kezdett.

A pusztuló turai kastély. (Forrás: muemlekem.hu)

Semmi sem adhat tehát okot a gyanúra, hacsak össze nem vetjük az érintett múzeumok leselejtezési statisztikáit más közgyűjteményekéivel. Ekkor ugyanis megdöbbentő, nagyságrendi eltérésbe ütközhetünk. A leselejtezett művek további sorsáról nincs adat, a „menthetetlen” minősítés kiállítója pedig minden esetben az „In Integrum” műhely. A műhely szakmai vezetője a kezdetektől Takách Ildikó egyetemi adjunktus. Takách nem rendelkezik más érdekeltségekkel, egykori férje, Kempis Róbert viszont számos kulturális vonatkozású projektbe invesztált már különböző cégeken keresztül, a rendszerváltás előtt pedig a BÁV főosztályvezetője volt.

Úgy tűnik azonban, hogy a főszereplő ebben a történetben nem ő, hanem az unokatestvére, a birminghami születésű, brit állampolgár, George Kempisch. George Kempisch a Mecenatura Hungarica Kulturàlis Örökségvédelmi Egyesület alapítói közt szerepel, és erősen valószínűsíthető, hogy az egyesület Kempisch – régi családi birtokai után kapott – kárpótlási jegyeiből vásárolta meg az első kastélyokat. Különösen érdekes, hogy az érintett kastélyok és közgyűjtemények azután kerültek be az UNESCO Világemlékezet Programjába (Memory of World), hogy az egyesület tulajdonába illetve kezelésébe kerültek, és azután, hogy a program közép-európai referense Sir Graham Wilde lett, aki az Imperial College Londonban George Kempisch csoporttársa volt.

George Kempisch mindvégig távol tartotta magát a reflektorfénytől, az egyesület több egykori munkatársa azonban egybehangzóan azt állítja, hogy az érdemi döntések csakis az ő hozzájárulásával születhettek meg. George Kempisch azonban 2004-ben elhunyt, és noha az egyesület rendületlenül folytatja korábbi tevékenységét, a tényleges irányító személye homályba vész. Az egyesület elnökeként ugyan Kempisch özvegye, Amelia Bernstein van bejegyezve, ő azonban – úgy tűnik – utoljára 2004-ben járt Magyarországon. Az újabb és újabb műkincsek „leselejtezése” azonban arra mutat, hogy Kempischnek komoly követője akadt.

A Kempisch név valahonnan ismerős volt, elkezdtem keresni, és rájöttem, hogy már kétszer is találkoztam vele. Egyrészt szerepel a legutóbb a segítségetekkel elért mappában, a múltkor már említett névlistán, másrészt pedig a Dottore által küldött SIM kártyán is találtam ide kötődő nevet.