Az információ hatalom, a nyilvánosság eszköz. Soha nem gondoltam volna, hogy személyes blogot fogok vezetni – abban a körben, amiben mozgok, ez nem szokás. Most mégis Hozzátok fordulok, bár ez nem csak az én döntésem. Ne számítsatok rólam többre a legszükségesebb információknál. Csak porszemek vagyunk a gépezetben, és csak remélhetem, hogy ez a porszem egyszer homokviharrá dagad.

Régóta Budapesten élek, de családom soha nem volt itt. Felkerülésem után elég hamar megismertem Dottorét, aki pótapám és mentorom lett a Hivatalban, és akit akkor még egész más néven neveztem. Neki köszönhetem azt, ami most vagyok. Ő adta tudásom jelentős részét, ő segített álláshoz, ő tanított meg a Haza szolgálatára, és ő adott célt az életemnek. És most megörököltem az ő céljait is.

Utólag világosodik meg számomra, hogy mennyire mindenre gondolt, nem maradt ki számára a legkisebb részlet sem, akár kutatott valami után, akár a következő lépéseket tervezte. Talán ez okozta a vesztét is.

Pár éve már más osztályon dolgoztam, mint ő, de a személyes kapcsolat megmaradt, néha megittunk egy kávét vagy egy sört munka után, mielőtt elváltak útjaink a Széll Kálmán téren. Nagyjából fél éve történt meg először, hogy egy egész hónapon át nem találkoztunk, amikor pedig megkérdeztem, hogy miért utasít el mindig, azt mondta, hogy nagyon benne van egy ügyben, de majd mesél, amit mesélhet. A következő héten meg is beszélt velem egy találkozót, de késett. Mikor végül befutott, átültetett egy másik asztalhoz, egy zajos társaság közvetlen közelébe, ahol alig hallottuk egymást. Innen tudtam, hogy baj van.

– Leállítottak. - mondta.

– Téged? Ki? Miért?

– Nem tudom, de nem jutok hozzá egy olyan aktához, ami már volt a kezemben...

– Biztos felminősítették.

– Arról tudnék: két napja még kiadták, most meg már csak annyit közöltek, hogy nem adhatják ki.

– Beszéltél erről valakinek?

– Nem. Mostantól egyedül dolgozom.

– Ki fogják szúrni.

– Nincs más lehetőségem, ha meg akarom oldani ezt az ügyet. Mert most már tudom, hogy tényleg van ügy.

– Mi? Felmerült, hogy nem létező ügyet göngyölítesz fel...?

– Fel. Mert hogy mi lehet egy ókorinak mondott iratban? De öltek is emiatt, és innentől mindegy, hogy milyen zavaros legenda az irat tartalma, valaki rá akarja tenni a kezét.

Dottore ekkor beszélt első ízben erről az ügyről. Csak töredékek voltak a kezében, és néha nem tudta teljesen alátámasztani a következtetéseit, sőt, izgatott volt, pedig korábban mindig nyugodt tudott maradni. A legutóbbi időkig azt kérte, hogy ne beszéljek erről, a mai napon azonban a helyzet gyökeresen megváltozott.

Az utóbbi napokban érthető okokból felbolydult a Hivatal is. Tegnap délután Dottore bejött hozzám, elbúcsúzott, megölelt, és ez súgta a fülembe: „Fontos vagy!” Aztán kiment. Utána valahogy üresebb lett az iroda. Másnap hajnalban behívtak, leültettek egy üres szobába, és fél órán át várakoztattak. Valami történt. Próbáltam kitalálni, hogy mi zajlik körülöttem, próbáltam nem pesszimista lenni. Aztán kinyílt az ajtó, és Dottore közvetlen felettese jött be. Három fotót tett le elém: felismertem Dottore szolgálati kocsijának roncsait. Nem tudom, mit mondtam a következő két órában, annyira a képek hatása alá kerültem. Akkor ocsúdtam, amikor felállítottak a székből. Kivezettek, és azt mondták, hogy azért hallgatnak ki, mert tudják, hogy jóban voltunk. Ebédszünet végén aztán hazaküldtek, mert látták, hogy használhatatlan vagyok. Azt hiszem, azért nem küldtek korábban, hogy szem előtt legyek, és ne csináljak butaságot.

Elvesztettem egy nagyon fontos embert. Erősnek hittem magam, de megtörtem. Erre nem voltam felkészülve. Cikáztak bennem a gondolatok: ki tehette? Baleset volt? Kizárt... Tudta előre? Most végleg leállították. Kutattam az emlékeim között, hogy információmorzsákat találjak, amik segítenek közelebb kerülni a helyzethez. Mit mondott az utóbbi időben? Mit csinált? Mire készült? Másnak is dolgozott? Belülről akarták félretenni? Nem, ez a módszer nem jellemző... de véletlen sincsen.

Egy SMS riasztott fel a gondolkodásból. „Csomagod megérkezett...” Nem vártam küldeményt, és el nem tudtam képzelni, hogy vajon ki küldhet nekem bármit is. Most először sajnáltam, hogy bent kell tartanom a szolgálati fegyveremet – nem akartam visszamenni érte. Lőfegyver nélkül indultam a megadott helyszínre, hogy átvegyek egy ismeretlen csomagot. Éreztem a lézert a homlokomon, vártam a pokolgép robbanását, és szinte láttam az egyre gyorsító, felém tartó autót. Remegtem, de tudtam, hogy nem hibázhatok. Harmadszorra sikerült beütnöm a helyes kódot, és kinyílt a tároló ajtaja. Egy egyszerű doboz várt rám. Próbáltam óvatosan kivenni, hogy az árnyékban felbontsam, de kicsúszott a kezemből. Tompa puffanással ért földet. Nem robbant fel. Óvatosan belenéztem, és felsikoltottam: azt hittem, hogy egy arc néz vissza rám. Pedig csak egy álarc volt.