A héten volt egy nagyon fura találkozásom, ami még nagyobb óvatosságra késztet. Egy barátom már meghalt e miatt az ügy miatt, nem véletlen, hogy egyedül és védett helyen dolgozom, és a lehető legkevesebb kapcsolatra törekszem a külvilággal.

Az utóbbi időszakban esős idő volt, így az utak szélén sok helyen tócsákba gyűlt a víz. Egy mellékutcában majdnem le is fröcskölt egy autó, éppen hogy félre tudtam ugrani. Már korábban is láttam, hogy az egyik ház földszinti ablakából egy idős hölgy nézi az amúgy elég kihalt utcát. Az ilyen önkéntes megfigyelők jó szolgálatot tehetnek bárkinek, érdemes őket messziről elkerülni. Ezúttal nem volt szerencsém, a néni rögtön megszólított. Már az első szavak után tudtam, hogy nehéz lesz úgy távozni, hogy ne induljon el rólam rögtön a pletyka.

A kép illusztráció. Forrás: jarokelo.hu

- Jaj, hát, nézze meg az ember, ilyen figyelmetlen egy autós! Szerencse, hogy nem fröcskölte le, Kisasszony. Szép nagyot kellett ugrania.

- Igen, szerencse.

- Pedig én már többször is írtam a Tanácsnak, hogy javítsák meg az utakat, de a fülük botját se mozdították. Maga idén költözött a környékre? Láttam már párszor magát. - Ez volt az a pont, amikor gyorsan távozni kellett volna.

- Nem, nem erre lakom... csak az utóbbi időben sokszor volt erre dolgom. - Ez volt a legáltalánosabb válasz, amit adhattam. Láttam, ahogy a néni egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy vajon milyen dolgom lehet erre rendszeresen, és éreztem, hogy nem hisz nekem.

- Tehát erre dolgozik? Szabad tudnom, hogy mi a szakmája? - Szorul a hurok.

- Ezt elég hosszú lenne most elmagyarázni, viszont sietek, úgyhogy ha megbocsát, mennék tovább. - El is indultam.

- Ó, bocsánat, nem akartam feltartani. Csak tudja fura, hogy egy ilyen csinos hölgynek nincsen senkije. - Mi van? Meghűlt bennem a vér. Ezt most mire mondja?

- Ezt miből gondolja?

- Nincsen gyűrű az ujján. Tudom, hogy most más világ van, de én ilyenkor már két gyereket neveltem. Huszonkettő voltam, amikor megesküdtünk az urammal. Akkor még kinézték az embert, ha huszonöt évesen nem volt házas, ez volt a normális. - Egy károgó öregasszony, már csak ez hiányzott.

- Hát ez ilyen. Viszont látásra! - mondtam, és határozottan elsiettem.

Ez a találkozás két okból is rosszul sült el. Egyrészt rádöbbentett arra, hogy nem lehet teljesen elbújni. Akárhol vagyok, az utca figyel, és számon tart. Ez a nő már többször látott, és olyan dolgokat tudott meg rólam, amiket titkolni akartam. Ezzel eddig nem számoltam. A másik probléma, hogy nem tudtam jól reagálni egy váratlanul jött szituációban. Hiába tudom, hogy hogyan kell kérdezni, és a csendből is megtudni a választ, ha engem kérdeznek, akkor elvesztem. Nem tudom mindig elkerülni ezeket a helyzeteket, ezért képeznem kell magamat. De egyedül ez csak korlátozottan megy.

Úgy döntöttem, hogy közzé teszem azt a dokumentumot, amit Péter a múltkor küldött. Kirajzolódik belőle az, hogy milyen bizalmatlanság uralkodik a Hivatalon belül (és bentről ez egyáltalán nem látszik), és az is, hogy kiben bízhatok. A jelszó a mai (2016. március 6.) dátum a már emlegetett formátumban:

„a kód elemei jelzik az évet, a hónapot és a napot. Amikor ez a blog indult (2015. november 19.), akkor ez volt a kód: K19-5.13.31”