Azt hittem, eltűnhetek, és titokban dolgozhatok a Dottore által rám hagyott ügyön. Most kiderült, hogy egy lépést sem tehettem mások tudta nélkül mindvégig megfigyelés alatt voltam. Csapnivaló hírszerző vagyok, aki nem alkalmas a feladatára. Itt ülök egy idegen nő lakásában, aki bármikor megérkezhet. A szobában megtaláltam a képeket, amiket Rólam készített, a jegyzeteit arról, hogy mikor hol jártam, mit csináltam és hogyan viselkedtem. Valaki vagy valakik mindenről tudtak mindvégig, csak az a kérdés, hogy miért nem léptek. Nehéz úton jutottam ide.

Péter árulásakor feltűnt az az öreg nő, aki egyszer megszólított az utcán, ami egyértelműen azt jelentette, hogy valaki tudja, hogy hol élek – megszokott helyemre nem térhettem vissza. Ezért minden nap más helyen aludtam, bujkálnom kellett. Napokba tellett, mire Pétert és a vele való találkozást kivertem fejemből: túlságosan arra építettem, hogy nem egyedül fogok dolgozni a jövőben. Vajon mikor kezdték felépíteni a sztorit? Már amikor legelőször találkoztunk, akkor is jelentett rólam? Vagy egy másik ügynökség szervezte be? Arra megtanított, hogy tényleg senkiben sem bízhatok. Még a hozzám legközelebb állókban sem. Még Dottoréban sem. Ő csinálta belőlem azt, ami vagyok.

Sokat gondolkodtam azon, hogy egyszerűen bemegyek a Hivatalba, és feladom magam. Volt, hogy el is indultam. Máskor meg a Duna felé vettem az irányt. Kiszállni a rendszerből egyszerű, de nem a legjobb megoldás. Legszívesebben felébredtem volna ebből a rémálomból: leszerelek, hazaköltözök vidékre, vagy találkozom a régi ismerősökkel. De ezt nem tehetem: rövid lenne a találkozó, és most már az is kérdés, hogy ki akarnak-e egyálalán hallgatni. Társaság híján egyedül ittam magam öntudatlanra. Több, mint két hét telt el így. A nálam lévő pénz fogyóban volt, lépnem kellett volna, de nem tudtam.

A tétlen reménytelenség helyét egy reggel átvette a kilátástalanság. Rájöttem, hogy nem veszíthetek többet, hiszen mindent elvesztettem. Ez adott egy kis erőt. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit tegyek.

Információgyűjtésbe kezdtem a nőről, aki fotózott a hídnál. Tudtam, hol lakik, hiszen már találkoztam vele, csak arra kellett figyelnem, hogy engem ne vegyen észre senki. Néhány nap után tudtam, hogy reggel bevásárolni indul, az utcán gyakran szóba elegyedik emberekkel, páran előre köszönnek neki, másokat ismeretlenül szólít meg. Ez a reggeli vásárlás így sokszor 2-3 óra hosszúra nyúlik. A jelek szerint egyedül él, előszeretettel üldögél az ablakban, és keresi a társaságot. Megfigyeltem, hogy gyakran fotózza az utcát, és van egy notesze, amibe mindig jegyzetel – különösen beszélgetések után. Amikor nem beszélget vagy ír, akkor olvas. Valószínűleg többet tud a környékről, mintha egy biztonsági kamera lenne bekötve az utcában. Nem találtam arra utaló jelet, hogy találkozott volna a tartótisztjével, de bőven volt lehetősége kommunikálni – a lakásába nem láttam be, és nem tudtam folyamatosan a nyomában lenni.

Ma reggel, amikor ő elindult vásárolni, én a ház felé vettem az irányt. A külső kapun egy kód beütésével lehetett bejutni, ezzel nem volt gond, több napom volt megfigyelni a helyes kombinációt. A lakás ajtajánál már nem tudtam, hogy mire számítsak, nem is gondoltam, hogy beljebb jutok, de szerencsém volt: nagyjából fél perc kellett ahhoz, hogy feltörjem a zárat. A továbbiakban Irénkének fogom nevezni a nőt. Nem találtam semmilyen riasztóra utaló nyomot. Talán meggondolatlanság részemről, hogy csak úgy betörök egy védett házba, aminek a tulajdonosa feltehetően végső soron valamelyik ügynökség vagy hivatal. Nem tudtam, mennyi időm van, először felmértem lehetséges menekülési útvonalakat és a lakást magát.

A bútorok öregesek, valószínűleg hosszú évtizedek óta állnak ugyanott. A szoba, aminek az ablaka az utcára néz nagyobb volt, mint gondoltam. A polcokon könyvek (Agatha Christie-t szeretheti az öreglány), az ágy mellett bulvár magazinok, és rejtvényújságok. Az utcáról nem láthattam, hogy egy régi íróasztalon egy elég modern számítógépe is van Irénkének. Bekapcsoltam, és közben elkezdtem átnézni a fiókokat is. Hamar megtaláltam a füzetet, amibe jegyzetelt a találkozók után: minden nap gondosan felírta, hogy kivel miről beszélt, mit látott. A velem való találkozás is kapott egy oldalt, de valószínűleg máshol is feltűntem.

A számítógép alapján nem sokat sikerült megtudnom. Aktív életet él a néni a közösségi oldalakon, videós csatornákat is követ, amik elsősorban régi filmeket töltenek fel a világhálóra. A korához képest ez szép teljesítmény. Fényképet viszont keveset találtam a gépen, csupán néhány családi fotó volt lementve – úgy tűnik, van családja, de külföldön élhetnek. A képeket tehát nem a gépén tárolja, hanem máshol.

Újra körbenéztem a szobában. Az egyik üveges szekrényben mappák sorakoztak katonás rendben. Elkezdtem őket levenni: a mappákon postacímek és nevek szerepeltek – a környék lakóházai. Kinyitottam az egyiket: fényképek, és A4-es papíron leírások, címzés nélküli jelentések szerepeltek. Megtartja a jelentések piszkozatát? Kezdett nagyon ijesztővé válni a helyzet. Kinek dolgozik? Mi a pontos feladata?

Megkerestem azt a házat, aminek a padlásán meghúztam magam, de szerencsére nem voltam benne. Viszont az lehetetlen, hogy ne legyen rólam anyaga, a naplóban szerepelek és tudom, hogy fotót is készített rólam. Becsuktam a mappát, és elkezdtem átnézni a többit. A sor végén volt pár, ami nem nevet, csak számot kapott. Úgy tűnik, ezekben szerepeltek azok, akiket nem tudott házhoz kötni. A legfrissebb az enyém volt: decemberben került be az első bejegyzés, a legutóbbi pedig a Péterrel készült fotók voltak, mellékelve az eset leírását. A kettő között pedig heti több dokumentum, fotók, leírások arról, hogy mikor, milyen ruhában és merre indultam, találgatások, hogy ki lehetek és mit csinálhatok...

Összetörtem. Haragos voltam magamra, és a helyzetre. Azt hittem, elbújtam, és közben nyitott könyv volt az életem. Olyan dologra bukkantam ebben a szobában, amit egyszerűen nem értettem. Több volt annál, mint amit fel tudtam fogni. Ki lehet ez az ember? Miért csinálja ezt? Ki kapja meg ezeket az információkat? Mi indokol egy ilyen részletes megfigyelést ennyi emberről?

Olvasni kezdtem, hátha utal magára és arra, hogy kiknek dolgozik, de nem találtam semmi érdemlegeset. Tőle magátók kell megtudnom. Eldöntöttem, hogy kihallgatom. Ha nem fogott gyanút, akkor még van legalább másfél órám.

***

Megírtam a blogbejegyzést, és vártam. Érkezésem után több, mint két óra telt el, mire megérkezett. Nem készült semmire: mikor belépett a szobába, előléptem a takarásból és egyszerűen a nyakába szúrtam a tűt. Most egy széken ül, hátra kötött kézzel. Hamarosan elkezd ébredezni.

Még valami. Péter, ennek vége:

Wolfart Tamás főhadnagy

• Apja: Dr. Wolfart Imre
  
• Anyja: Markovits Ágnes
  
• Születési helye, ideje: Budapest 1984. február 16.
  
• Lakóhely: Bp. II. ker. Törökvész út 30.
• Végzettség:
  • Apáczai Csere János Gimnázium (2002)
  • Budapesti Corvinus Egyetem (Nemzetközi Gazdálkodás szak, végzés éve: 2008
    • Szakdolgozati téma: Fegyverkereskedelem mint hatalomgyakorlási módszer Közép-Európában.
  • 2006-7: Ösztöndíjas Bécsben
    
• Beszélt nyelvek: német, angol, lengyel
  
• Beszervezés időpontja: 2007
  
• Munkahelyek:
  
  • SichAb GmBH, Linz (Osztrák biztonságtechnikai cég, gazdasági menedzseri pozíció 2008-10)
    
  • 2010- Információs Hivatal
    
• Hobbi:
  
  • rendszeres látogatója a Római Part Sport Club squash pályájának
• Szerepelhet még Gerog Fischer vagy Székely Pál néven is. Ezen a blogon "Péter" néven jelent meg.