Egyedüllétre vagyok kárhoztatva egy hideg padlásszobában. Egy barátom, munkatársam halála után otthagytam a Hivatalt, hogy rám hagyott ügyét befejezzem. Azóta az egyetlen ember, akivel őszintén tudok beszélni Péter. Bíztam benne, és mivel most már ő is kilépett a Hivatalból, egymást segítenénk a közös munkával. Azt reméltem, hogy – a legutóbbi találkozóval ellentétben – most együtt távozunk.

A Margit-híd budai hídfőjénél találkoztunk. Kellően átlátható a terep, de könnyen el lehet tűnni az aluljárókban vagy valamelyik úton, ami ide fut be. Ráadásul elég sok ember jár erre, a tömeg pedig – legalábbis nekem – a biztonságot jelentheti. Egy órával a megbeszélt találkozó előtt érkeztem, hogy körülszaglásszak. Úgy tűnt, hogy senki más nem készült a találkozóra, csak mi ketten.

Péter pontosan érkezett. Ekkor már a torkomban dobogott a szívem. Láttam rajta, hogy ő is zavarban van. Hogy viszonyuljunk egymáshoz? Munkatársak vagyunk? Vagy egy pár? Megfogta a kezem, és puszit adott. Egy pár pillanatig csak néztük egymást, kéz a kézben. Próbáltam uralkodni magamon.

- Jó látni. Mi történt? Mesélj! - kérdeztem.

- Téged is jó látni. - mondta. Elmesélte, hogy mennyire nehéz volt neki a Hivatalban, hogy miután eltűntem, még pár napig minden a rendes kerékvágásban zajlott látszólag, aztán elkezdtek keresni, és összefüggésbe hoztak a bloggal. Őt is kihallgatták többször is, de nem tudott és nem is akart bármit mondani. Ezért aztán felmondott. - De mesélj Te is! Hogy bírod? Hol élsz?

Nehéz kérdések. Még nem éreztem teljes biztonságban magam.

- Úgy-ahogy bírom. Nem a legjobb hely, ahol élek, de megteszi. Végül is tavaszodik.

- Egy padlásszoba valahol nem messze, jól sejtem? - kérdezte mosolyogva.

- A padlásszoba stimmel. - válaszoltam. Körbenéztem, mert valami nem stimmelt, de nem tudtam, hogy mi. A Margit körút sarkán van egy bolt, a bejárata körül emberek álltak. Az egyik idős nő felénk nézett, és egy fényképezőt tartott a kezében. Felemelte, és ránk irányította az objektívet. Hátat fordítottam a kamerának, és Péter mellé álltam.

- Tűnjünk el innen!

- Miért?

- Fotóznak minket.

- Körülnéztem, nincs itt senki.

- Biztos nem követtek?

- Biztos.

- Akkor nem a Hivatal az, hanem más.

- Nyugodj meg, nincsen semmi baj. - mondta Péter, és szájon csókolt, majd végigsimította az arcomat. Ez megnyugtatott. Megcsókoltam, és végigsimítottam a zakóján, nyakkendőjén. Egy ponthoz érve megálltam: éreztem, hogy a nyakkendőbe varrva apró, gomb méretű tárgy van. Poloska. – villant át az agyamon. Péter elkapta a jobb kezemet, de valószínűleg nem számított arra, hogy közben bal kézzel állcsúcson ütöm. Felkiáltott, én meg kiszabadítottam a kezemet, és rohanni kezdtem, de a rossz irányba, a híd közepe felé. Megtorpantam, és a korláthoz rohantam. Túl nagy a mélység – gondoltam. Lenéztem, és egy teherautó állt a korlát alatt, a platója megrakva földdel. Éppen zöldre váltott a lámpa, mindjárt indul. Nem volt időm mérlegelni, átlendültem a korláton és zuhantam, egyenesen a platóra.

Rosszul érkeztem, egyik lábam alatt már alig volt föld. Nem tudom, hogy ordítottam-e a fájdalomtól, abban se vagyok biztos, hogy látott-e valaki. Amikor később megmosakodtam, akkor vettem észre, hogy könnyeztem, de nem emlékszem arra, hogy sírtam volna. Egy újabb lámpánál lemásztam a teherautóról, és elbicegtem valahogy egy félreeső padhoz. A lábam fáj, de nem tört el, rendbe fog jönni – állapítottam meg. Vártam, hogy megtalál valaki, és elvisz bilincsbe verve, de nem jött senki, így tovább kellett mennem.

Egy éjszakára beköltöztem egy hostelbe, hogy rendbe hozzam magam, másnap pedig továbbálltam. Most egy internet-kávézóban írom ezt a bejegyzést, és még nem tudom, hogy ez után mit fogok tenni. Egyelőre nem térhetek vissza a szállásomra. A múltkori kínos csevej óta egyre veszélyesebb bárkivel is találkoznom, főleg azzal a nővel nem kéne összefutnom, aki a múltkor megszólított, és most is őt láttam a bolt előtt.

Egyedül vívok szélmalomharcot, és azt se tudom pontosan, hogy ki vagy mi ellen. Akiben pedig megbízom, az vagy meghal, vagy elárul. Van ennek így egyáltalán értelme?