Köszönöm a segítséget, eddig ez a legnagyobb fogás: az egész mappa a Kéz-ről szól. Ha valóban létezik ez a
szervezet, akkor már évszázadok óta fennáll, de titoktartás közepette működik. Mindent nem akarok és nem is tudok közzétenni, de a bejegyzés végére a lényeget érteni fogjátok – bár még én is csak most kezdtem beleásni magam. Először is itt van egy videó, amit ugyanaz a kód véd, mint ami a mappát védte, ahol találtam – a képen lévő múzeum utcájának a névadója a megfejtés, a teljes név nagybetűvel, de elválasztás nélkül.

A mappa tartalmaz egy listát is, egyenlőre – mivel internetet csak korlátozottan használhatok, a la
kóhelyemen pedig egyáltalán nincsen – nem tudtam utánajárni annak, hogy kik is lehetnek ezek, lehet, hogy már mind régen meghaltak – egy részük biztos. Ami viszont érdekes az az, hogy a Péter által küldött SIM kártya és ez a lista között van némi átfedés – ezért nem is írom le az összes nevet, csak párat:

Batthyány Ignác, Blaskovits György, Bogdanich Imre Dániel, Esterházy Miklós, Kempisch Aladár, Széchényi Ferenc, Széll Farkas, Teleki Sámuel, Thomas Bruce, Thomas Grenville, Todoreszku Gyula, Vivant Denon

Széchényi Ferenc. Vajon hogy került a képbe a könyvtár névadója? Forrás: oszk.hu

Egy összefoglalás nyomtatásban is megjelent a Kézről, egy bulvárlap hasábjain évekkel ezelőtt. Ebben van pár nyilvánvaló hazugság, de azt hiszem, ez adja a legteljesebb képet.

Köddé vált műkincsek – a KÉZ áll a háttérben?

 

Egy-egy híres festmény eltűnése mindig felborzolja a kedélyeket, de csak napokra, hetekre, aztán mindenki elfeledkezik róluk. Hova kerülhetnek? Kinél lehetnek? Ki fizet értük anélkül, hogy lebukna? Ezeket a kérdéseket persze nem teszi fel senki! Aki pedig mégis megkapargatná a legális műkincskereskedelem patinás bevonatát, könnyen rajtaveszthet.

A háttérben ugyanis komoly érdekek állnak és komoly hatalom. A KÉZ. De kik ők, és miért folytathatják büntetlenül könyörtelen üzelmeiket? Hogy működhetnek úgy évszázadok óta, hogy a nagyközönség tekintélyes hányada még csak nem is hallott róluk? Senkinek nem keltette fel az érdeklődését, hogy az egyetemes emberi kultúra legnagyobb kincseit egy maroknyi csoport igyekszik időről időre megkaparintani?

Ó, dehogynem! Már a francia forradalom idején feltűnt néhányaknak, hogy valami nincs rendjén. A bukott francia arisztokrácia képtelen volt elviselni, hogy ezután mindenki részesülhet abból az elképzelhetetlen luxusból, ami addig csak a kivételezett kevesek osztályrésze volt. A javak kapzsi, agresszív „kimenekítése” nem kisebb személyiségnek szúrt szemet, mint Jean Le Rond d’Alembert-nek, az „Enciklopédia” szerkesztőjének. Az erről írt cikke azonban különös módon kimaradt az „Enciklopédiá”-ból, d’Alambert-t pedig hamarosan rejtélyes betegség döntötte le a lábáról, amibe kisvártatva belehalt, majd méltatlanul, egy jelöletlen tömegsírban végezte.

Neves és névtelen bátrak tucatjai követték d’Alambert-t az igazság nyomában, és mind megfizettek kíváncsiságukért. De amit tudunk, nekik köszönhető. Mikor már nem lehetett minden gyanús röpiratot bezúzatni, minden szívós oknyomozót eltüntetni, a KÉZ a lesajnált pletykalapokba száműzte a leleplező írásokat. De akinek volt szeme, a sorok között rálelhetett az igazságra, ami persze kacifántosabb, mint elsőre gondolnánk.

Az elrabolt szobrok, festmények ugyanis csak a jéghegy csúcsát jelentik. Persze ezekben az esetekben is túl gyorsan szokták megtalálni a bűnbakokat, és anélkül, hogy maga a műkincs megkerülne, szépen rákenik az egészet valakire, aki már nem nyilatkozhat. Tettenérés, menekülés közben halálos sebet kapó szerencsétlenekre, a bűn terhét elviselni képtelen „öngyilkosokra”.

A KÉZ azonban többnyire nagyobb tétekkel játszik, és azért nem vesszük észre, mert eltakarják a szemünk elől a látszólag fontosabb, szörnyűségesebb események. Hisz nagyságrendekkel több felbecsülhetetlen műalkotás tűnik el, „semmisül meg” természeti katasztrófák, terrorcselekmények, bányaomlások, háborúk során, mint amennyit csak úgy ellopnak! És ilyenkor persze kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy a kultúra értékeiért aggódjunk, mikor emberéletek forognak kockán. És ők pont erre számítanak.

Ők? Mégis kik? Nos, ahogy d’Alambert-től és követőitől tudjuk, kezdetben valóban a régi rend bukását elfogadni képtelen, annak roncsait menekíteni próbáló arisztokratákról lehetett szó, akiknek köre – vérfertőzően belterjes rokoni kapcsolataik révén – jóval túlterjeszkedett Franciaországon, szinte egész Európát behálózta. Idővel azonban ez a főnemesi réteg már elvesztette az ellenőrzését azok fölött a források felett, amelyekből ekkora horderejű akciókat finanszírozni lehet. Ezen felismerés nyomán indult meg a KÉZ kékvérű csoportjának összefonódása a globális pénzhatalom érdekeit szolgáló háttérhatalommal.

Hogy nekik mi szükségük van e felbecsülhetetlen értékű, ugyanakkor mégis értékesíthetetlen kulturális kincsekre, arról legfeljebb sejtéseink lehetnek. Feltehetőleg nem is maguk a tárgyak fontosak számukra, hanem a bennük rejlő, évezredek tudását őrző információ. Az a tudás, amit egy felsőbbrendű, magasabb értelemmel bíró civilizáció hagyott hátra az emberiségnek, és amely tudást ők egyedül akarják birtokolni, hogy segítségével továbbra is rabláncon tarthassák a beavatatlan páriák milliárdjait!

Ez lehet az a szervezet, ami után Dottore kutatott? Meddig ér vajon a kezük? Mindenesetre most már sokkal tisztábban látom, hogy mibe keveredtem – keveredtünk. Meg kell találnom a módját annak, hogy emberekkel találkozzak. Nem csak az egyedüllét kezd megőrjíteni, de a továbbiakban néhány találkozót is meg kell szerveznem.